HÁROM

Larreka és kísérői dél felé haladva az azt követő nap értek Primavera szomszédságába, hogy feleségét hátrahagyta a Yakulen-birtokon. Az emberek települése a folyó felső folyásánál, háromnapi távolságra feküdt Sehalától. A város már rég nem a lehetséges problémákkal szembeni elővigyázatosság miatt állt. Beronnenben mindenki, a Gyülekezet területén pedig szinte az összes lakos rájött, hogy a földiek a barátaik, sőt utolsó reményeik civilizációjuk megmentésére. Az idegeneknek azonban ettől függetlenül területekre volt szükségük a növénytermesztéshez és állattartáshoz, mert hosszú távon nem táplálkozhattak esőfűvel, kenyérgyökérrel, az elek és az owák húsával. Akik pedig a természetet tanulmányozták, mint például Jill Conway, jobb szerettek Sehala szántóföldjeinél közelebb lenni a vadon életéhez. Az őslakosokkal foglalkozók is kijelentették, hogy beleőrülnének, ha állandóan a saját városukban kellene tartózkodniuk.

Nem mintha ez túl nagy port verne fel – ötlött időnként Larreka eszébe –, ha figyelembe vesszük, mennyi őrültség van már ebben a világban.

Szaporán haladt a Jayin széles, ragyogó vizével párhuzamos úton. Mint minden fontos útvonalat, a Gyülekezet ezt is kiköveztette; érezte a kemény kőkockákról a hasára visszaverődő hőt. Azonban egy olyan vastag talpú, öreg harcos, mint Larreka, nem teheti nevetségessé magát azzal, hogy csizmát húz. Az idő is egyre rosszabbra fordult. Dél-Beronnen mindig megmenekült a Vándor legrosszabb hatásaitól… de nem azoknak a következményeitől, a földeket feldúló, éhező bandáktól. Most azonban az ősz közepén járt a déli félteke, így a levegő lehűlt a téli esőzések előtt, akárhogy is igyekezett a Vándor összezavarni a dolgokat.

A vörösen ragyogó Vándor, mely lementében az északi hegyek fölé ereszkedve ametisztszínűvé varázsolta azok csúcsait. A Nap viszont még magasan ragyogott az égen. A kettős árnyékok és az egymásba olvadó színek furcsán idegenné tették a folyó két partján szelíden hullámzó síkságot. Az egyik partot az emberek művelték. A búzát, kukoricát és a többi gabonát már learatták, csak kopár tarlók maradtak utánuk. Egy gyümölcsösben viszont almák villantak fel a fák ágai között, a karámokban szarvas, négylábú állatok legelésztek – milyen zöld volt minden! Másik oldal az őslakosoké maradt: az aranyszínű fiapázsitot skarlát tűzvirágok, vörösbarna (kardlevelűek) vagy okkersárga (örvényfa és kéregbőr) fák csalitjai tarkázták. Amott szárnyas magvú nyírfák nőttek, hüvelyeik gyakran még a folyam fölött is átrepültek, mielőtt a lendületből kifogyva a földre hullottak volna. A természet tévedése: ott már nem tudnak gyökeret ereszteni, ahhoz túlságosan megváltozott a talaj.

A reggeli fülledtséget könnyű szellő oszlatta szét. Larreka hallotta, hogy sörénye zörög a szárazságtól. Mélyen, száz év alatt elsajátított elismeréssel szívta be a földi oldalról áradó édes, idegen illatokat. Élvezetét jelenlegi küldetésének komorsága sem tudta csökkenteni. A harcosok nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek az élettől ajándékba kapott apró örömök mellett.

– Meddig kell még mennünk, uram? – kérdezte a háta mögött álló fél tucat hím egyike. Igazából nem lett volna szüksége rájuk ezen a sűrűn lakott, élelemben gazdag vidéken. Ugyanakkor viszont Észak-Beronnenben vagy a Vihar hegységen túl jól jöhet, ha van valaki, aki lemaradhat vadászni, vagy takarmányt gyűjteni, míg a többiek folytatják útjukat. A táborverésnél is elkelt minden segítő kéz. Larreka arra gondolt, akár a Sehaláig, a húsosfazékig is magával vihetné kísérőit. Szegény ördögök, nem sok örömük lesz fiatalkorukban. Aki az előbb megszólalt, a tűztengeri Foss-szigetről származott. Ott toborozták, majd egyenesen Valennenbe küldték, mert az volt a Zera állomáshelye akkoriban. Azelőtt sohasem járt még a kontinensen.

– Chu, talán egy órányit. – Larreka a déltől délig terjedő időszak egy tizenhatodára gondolt, ami körülbelül megfelelt egy földi órának. – Gyerünk tovább. Megmondtam, hogy egy nap alatt odaérünk.

– Legalább már a Skeela is lenyugszik.

– Hogyan?… Ja. Igen. – Larreka annyi nevét hallotta már a vörös gömbnek, hogy gond nélkül rájött, ha egy újjal találkozott.

Ő maga a Vándorként gondolt rá, mert a Triádikus kultuszt tisztelte. Abban központi szerepet kapott a Nappal és a Sötétséggel együtt, aminek a homlokán izzik a Parázs Nap. Fiatalkorában, Haelenben, Abbadának hívta, és úgy tudta, hogy egy száműzött isten, aki ezerévenként visszatér. Később kételkedni kezdett, és a kiengesztelés pogány rítusát csak a jó hús pazarlásának tartotta. Valennen barbárai annyira féltek tőle, hogy egyáltalán nem is adtak neki nevet, hanem körülírták, ha szóba került. De még ezeket a körülírásokat sem volt szabad kétszer használni ugyanabban a mondatban, mert azzal a beszélő felhívhatta magára az isten figyelmét. Úgyhogy a Vándort mindenfelé másképp hívták, még az emberek is. Ők Anunak nevezték, és nem hitték, hogy lelke lenne. A Napot Belnek mondták, a Parázs Csillagot pedig Eának.

Sok szempontból az emberek elképzelése volt a legborzasztóbb az összes közül. Larrekának annak idején igencsak vissza kellett fognia magát, hogy elsajátítsa tanításaikat. Még most sem tudta elhinni, hogy a Triád nem más, mint puszta tűz. De akár így volt, akár nem, ő végrehajtotta vallása szertartásait, és betartotta parancsolatait. Jó hit ez egy harcosnak, gondolta, népszerű a légiók körében, kitűnő a morál és a fegyelem szempontjából.

Larreka első ránézésre nem olyan valakinek látszott, aki filozófiával foglalkozna. Sokkal jobban hasonlított egy veterán őrmesterre – egy kicsit alacsony volt ugyan, de izmai acélosan domborodtak testén. A legtöbb tiszt méltóságteljesebbnek tűnhetett, de nála gyorsabbat senki sem találhatott. Testét hegek borították, szemöldökcsontján egy vágás nyoma fehérlett, a bal fülét pedig elvesztette. Mivel Haelen szülöttei Dél-Beronnenből származnak, korábban halványbarna bőre sötétté, dús levélzetűvé vált az időjárás viszontagságainak a hatására. Szeme hideg kéken csillogott. Beszédében a figyelmes hallgató felfedezhette rideg szülőföldje akcentusának nyomait, legfeltűnőbb fegyvere – gyakorlatilag a védjegye – pedig a nehéz, bokszermarkolatú, hajlított pengéjű rövid kard, népe jellegzetes gyilokja volt. Ettől eltekintve csak egy derékövet viselt az apróságok számára, a fegyvereket és az úticsomagot vagy a hátán, vagy két vesszőből font nyeregkosárban hordta. Felszerelésének részét alkotta egy lándzsa és egy fegyverként sem megvetendő kis fejsze is. Semmijét sem díszítette, ruhái, szőre, eszközeinek fa és fém alkatrészei az állandó használattól alaposan megkoptak. Egyetlen ékszere a vastag bal csuklóján hordott aranylánc volt.

A mögötte haladó harcosokon ezzel szemben kösöntyűk, tollforgók, gyöngyök, csilingelő láncok csillogtak. Ettől azonban nem kevésbé tisztelték kopott vezérüket. Larreka, a Kerazzi klánbeli Zabat fia talán a legszigorúbb volt a harminchárom légióparancsnok közül. Már két évszázadot töltött a Zerában, így alaposan benne járt a középkorban: nemrég töltötte be háromszázkilencvenedik évét. De még legalább száz, egészségben eltöltött évre számíthatott, és még többet remélhetett – ha nem kapja el hamarabb egy barbár, vagy nem vész oda a Vándor által okozott természeti katasztrófák egyikében.

A Vándor épp akkor tűnt el a horizont mögött. Az északon tornyosuló felhőket rövid időre még komor fényébe burkolta. Aztán teljességében felragyogtak a Nap józan sugarai. A gomolyfelhők fehéren kavarogtak az ég viharra utaló, árnyékokkal tarkított kékje előtt.

– Ön szerint esni fog, uram? – kérdezte a Foss-szigeti harcos. – Én nem bánnám. – Bár otthona közel feküdt az egyenlítőhöz, megszokta a tengeri szelek frissességét. Itt állandóan porosnak, kiszáradtnak érezte magát.

– Primaveráig bírd még ki – tanácsolta Larreka. – Nagyon jó a sörük – kacsintott kísérőire. – Neeem, nem hiszem, hogy ma esni fog. Talán holnap. Ne bosszankodj miatta, fiam. Hamarosan több vízzel lesz dolgod, mint amennyit szeretnél – annyival, amennyibe még egy gályahal is belefulladna. Akkor majd talán jobban értékeled Valennent.

– Kétlem – szólt közbe egy másik harcos. – Valennen valószínűleg még a mostaninál is csontszárazabb lesz.

– A csontszáraz nem a legjobb szó, Saleh! – nevetett föl egy harmadik. – A nőstények bőre annyira össze fog száradni, hogy a saját hasadra kell majd lyukat vágnod!

Nem is túlzott olyan nagyon. A nedvesség elvesztésével a testüket borító, finom, zöld növényzet kiszáradt, durva tapintásúvá vált.

– Ami azt illeti – vette vissza a szót Larreka –, hallgassatok egy tapasztalt, vén rókára – azzal nyersen leírt még néhány lehetséges technikát.

– De uram – makacskodott Saleh –, én nem értem ezt. Persze, Valennenre sokkal többet, sokkal magasabbról süt a Gonosz Csillag, mint Beronnenre. Az világos, miért van ott melegebb. De miért szárad ki annyira az egész ország? Én azt hittem, ng-ng, azt hittem, hogy a meleg felszedi a vizet a tengerből, majd eső formájában visszaadja. Vagy nem ezért olyan párásak a trópusi szigetek?

– Ez igaz – felelte Larreka. – Ezért fogják esőzések elárasztani egész Beronnent a következő hatvannégy évben, vagy tovább is, amíg nyakig nem leszünk a sárban, már ha ki nem öntenek az áradások – és akkor még nem is beszéltem a hegyekből lezúduló megolvadt hóról, hogy még szebb legyen a dolog. Valennent azonban hatalmas hegyek veszik körül végig a nyugati parton, amerről a fő szelek fújnak. Azt a kis vizet, ami a szárazföldnek jut, a szelek keletre, az Ehur-tenger fölé viszik, az Argent-óceán felhői pedig a Világfalnak csapódnak. De most már elég a beszédből, haladjunk.

Kísérői érzékelték, hogy komolyan beszél, és engedelmeskedtek. Larrekának valamiért eszébe jutott Goddard Hanshaw egy réges-régi megjegyzése:

– Ti, istáriak annyira veletek születetten fegyelmezettek vagytok, hogy semmi szükségetek fegyelmezésre – a pokolba is, a szervezett egységeiteknek, például a hadseregben, alig van szükségük kiképzésre. Egyáltalán, a „fegyelem” a megfelelő kifejezés? Szerintem inkább egyféle érzékről van szó, az apró különbségek felfogásának érzékéről. Ti képesek vagytok felfogni, mit csinál a csoport, és ennek a tudatában váltok intelligens részévé… Rendben, elismerem, mi, emberek gyorsabban fogunk fel bizonyos absztrakt fogalmakat, például a háromdimenziós teret, mint ti. Nektek azonban magasabb a… izé… a szociális IQ-tok. – Elvigyorodott. – A Földön elég népszerűtlen ez az elmélet. Az értelmiségiek nem szívesen látják be, hogy olyan lények haladták őket túl a fejlődésben, akik háborúznak, akiknek tabuik vannak, satöbbi.

Larreka pontosan emlékezett az angolul elhangzott mondatokra. Az emberek már megérkezésükkor lenyűgözték, ezért igyekezett annyit találkozni velük, amennyit csak tudott, és igyekezett a lehető legtöbbet megtanulni róluk és tőlük. Ezzel persze nem büszkélkedett beosztottjai és tiszttársai körében; nem illett volna bele a róla kialakult képbe – a durva, kemény, öreg keménytalpú veteránéba. A nyelv nem jelentett problémát, hiszen legalább a fél bolygót bejárta már, és mindenhol hamar rájött, hogyan kérdezze meg a helybélieket az útirányról, hogyan kérjen segítséget, élelmet, sört, szállást, szexet, vagy amit csak akart. Meg aztán az angol nyelv hangkészlete igen szegényes volt. Az emberek sohasem lesznek képesek úgy beszélni, vagy annyi hangot hallani, mint akár csak egy hím istári. Ugyanakkor lenyűgözte, ahogy felszántották a sehalai földeket.

Pedig milyen szánalmasan rövid életűek! Egyszer hatvannégy év, vagy még annyi sem, és speciális gyógyszerek kellenek az erejük megtartásához. De a második hatvannégy vége előtt már az sem segített… Larreka öntudatlanul meggyorsította a lépteit. Addig akarta örömét lelni barátaiban, amíg még éltek.

És a küldetése is sürgette. Gonosz híreket hozott.

Primavera házai és egyéb épületei aszfaltozott utak mentén épültek. Az utcákat a hatalmas, öreg istári fák vörös és sárga lombozata tette árnyassá – még akkor hagyták meg őket, mikor a leendő város helyét megtisztították az őshonos növényzettől. Az azóta telepített földi növények burjánzása ellenére a talaj még mindig remek karban tartotta őket. A város enyhén a Jayin felé lejtett, a parti dokkokban csónakok és az istári vámosok bárkái vesztegeltek. A város lakói mindössze néhányféle árut termeltek, például nem bomló kelméket, azok eladásából fedezték saját szükségleteiket. Főleg helyi anyagokból építkeztek, fából, kőből, téglából – bár az általuk készített üvegnek egész Beronnenben nem akadt párja –, házaikat világos, élénk színekkel díszítették. A városból kelet felé vezetett egy út, eltűnt egy magaslat fölött, majd jóval arrébb elérte az űrrepülőteret. A várostól egy kilométernyire elhaladt a repülőtér mellett: innen szálltak föl a távolsági közlekedést lebonyolító repülőgépek. A városbeliek főleg autóval, kerékpárral és gyalog jártak.

Az istáriak túl gyakran fordultak meg Primaverában ahhoz, hogy megjelenésük szenzációszámba menjen. Csak azokra figyeltek fel, akiket valaki jól ismert. Larrekát csak a már régóta itt élők ismerték. És nem is voltak sokan az utcákon – a felnőttek dolgoztak, a gyerekek az iskolában ültek. Larreka odaért a Stubb parkhoz, át akart vágni rajta, hogy a közepén lévő forrásból igyon egyet, mielőtt üdvözölné barátait.

Először csak egy nagy, sebesen közeledő lebegő zaját hallotta, majd a fékek éles csikorgását is. A legtöbb ember számára nem lett volna tanácsos ilyen sebességgel száguldozni a városban, de ez nem állt mindenkire. Larreka egy cseppet sem lepődött meg, mikor a teli torokból kiáltozó alakban Jill Conwayt ismerte fel.

– Larreka! Öreg Cukorapó! Isten hozott! – A lány kikapcsolta biztonsági övét, kiugrott az ülésből, és a járművet egyensúlyban hagyva a karjaiba vetette magát.

– Mmm – dorombolt elégedetten, majd hátralépett, lehajtotta a fejét, és centiméterről centiméterre végigmérte. – Jól nézel ki. Ledolgoztunk egy kis hájat, igaz? De mi a fenéért nem üzentél, hogy jössz? Sütöttem volna neked tortát.

– Talán épp azért – tréfálkozott Larreka angolul.

– Ah, hagyd már ezt, jó? Az a baj az olyan hosszú életű lényekkel, mint ti, hogy nincs időérzékük. Azok a konyhai katasztrófák nem tegnap történtek, hanem húsz éve. Most már felnőtt nő vagyok, mondogatják az emberek vágyakozva, és el fogsz ámulni, milyen jól főzök. De el kell ismernem, életed leghősiesebb cselekedete volt, hogy megetted azokat a dolgokat, amiket egy kislány sütött az ő Cukorapójának.

Egymásra mosolyogtak. A gesztus mindkét faj számára ugyanazt jelentette, bár az emberek ajka inkább a fülük felé húzódott, nem pedig felfelé görbült. Larreka viszonozta a lány kutató tekintetét. Rendszeresen küldtek egymásnak rádiógramokat, néha telefonon is beszéltek, de szemtől szemben már hét éve nem találkoztak, pontosan azóta, hogy a Zera Victrix Valennenbe tette át állomáshelyét. Larrekát túlságosan lekötötte a természeti körülmények romlásával arányosan növekvő banditizmus ahhoz, hogy szabadságra jöjjön, a lány pedig először keményen tanult, majd a saját karrierjét kezdte építeni. Olyan keveset tudtak még Beronnen és a déli Iren szigetcsoport ökológiájáról, hogy a lányt nem lehetett hibáztatni azért, mert a terepkutatást választotta. Larreka tulajdonképpen nem is bánta, hogy Jill nem Valennen rejtélyesebb világa mellett döntött. Az a kontinens már nem volt biztonságos, Jill pedig szinte a családhoz tartozott.

A lány határozottan megváltozott. Az emberekkel folytatott százéves együttműködés, a kialakult szoros barátságok során Larreka megtanulta megkülönböztetni őket egymástól. Látta az egyedi különbségeket, és felismerte az évek okozta változásokat is. Amikor utoljára látta, Jill hórihorgas, későn érő kamasz volt, aki még alig kezdte kinőni a fiús viselkedést (aminek a megerősödéséhez kétségtelenül hozzájárult Larreka is). Most viszont egy felnőtt nő állt előtte.

A városiak szokásos ingét és bő nadrágját viselte. Magas, hosszú lábú nő volt, karcsúsága épp csak megütötte a nőiesség mércéjét. Feje is hosszúkás volt, arca keskeny, bár telt ajkak, széles száj osztotta ketté a klasszikus metszésű, egyenes orr alatt. Az egyenes szemöldökök kobaltkék, hosszú pillájú, csillogó szemek felett íveltek. A napfény barnította bőrt itt-ott ritkás szeplők borították. Sötétszőke, egyenes szálú, vállára omló haját egy ezüstből és tollból készült pánt fogta le, amit még Larrekától kapott. A hátuljába egy bronzszínű sarutollat tűzött.

– Igen, készen állsz a családalapításra – helyeselt Larreka. – A kérdés az, mikor és kivel?

Nem hitte volna, hogy a lány elvörösödik és hebegni fog.

– Még nem. – Majd azonnal visszakérdezett: – Hogy van a család? Meroa veled jött?

– Igen. Otthagytam a birtokon.

– A francba! De miért? – csattant fel Jill. – Tudd meg, hogy sokkal jobb feleséged van, mint amit megérdemelnél!

– Ezt neki ne áruld el – tűnt el a derűs arckifejezés. – Nem szabadságra jöttem. Sehalába igyekszem, egy találkozóra, majd vissza Valennenbe, amilyen hamar csak lehet. De Meroa itt marad.

Jill teljesen mozdulatlanul állt egy darabig, mielőtt halkan megszólalt volna:

– Annyira rosszul mennek felétek a dolgok?

– Még annál is rosszabbul.

– Ó! – Ismét hallgatás. – Miért nem szóltál nekünk?

– A baj egyik napról a másikra jött. Először nem voltam biztos a dolgomban. Lehet, hogy csak balszerencsénk volt. Amikor már biztosabbat tudtam, megadtam a jelet a gyülekezet összehívására, és azonnal hajóra szálltam.

– Miért nem kértél tőlünk egy repülőgépet?

– Mi haszna lett volna? Ti se tudtatok volna mindenkit idehozni. Még ha elég repülőtök is lenne, amit kétlek, sok szóló nem lenne hajlandó felszállni rájuk. Úgyhogy annál hamarabb úgysem gyűltünk volna össze elegen, mint ahogy én megérkezem a tengeren és a szárazföldön át. – Felsóhajtott. – Meroának és nekem úgyis hiányzott már egy kis vakáció – nehéz volt a tavalyi év –, és az utazás pontosan megfelelt.

Jill egyetértően bólintott. Nagybátyjának nem kellett elmagyaráznia, miért ezt az útvonalat választotta. Normális körülmények között a leggyorsabb út végig a vízen vezetett volna, a dél-valenneni Port Ruától a Jayin torkolatánál lévő Liwasig, majd fel a folyón Sehaláig. Mostanság azonban a vörös nap hatására túl sok egyenlítői vihar kerekedett. A hajósoknak a hajótörés kockázata mellett azzal a lehetőséggel is számolniuk kellett, hogy az ellenkező irányú viharok hetekkel meghosszabbítják útjukat. A legbiztonságosabb út a Tűztenger szigeteit érintve, az észak-beronneni partokhoz vezetett, majd a Dalagon, a Kopár Vidéken, a Vörös hegyeken, az Erdőközépen és a Viharzónán át a Jayin völgyéig. A vidék nagy részét vadon borította, de sok kopár terület is akadt, azonban semmi olyasmi, amin egy tapasztalt utazó ne tudott volna jó tempóban átkelni.

– Hát, én meg jó ideig kint voltam a terepen – szólalt meg végül Jill. – A Köves-hegységben kutattunk egészen tegnapelőttig. Valószínűleg nem jutottak el hozzám azok a hírek, amik Ian Sparlinghoz vagy Istenhez. – Nem teológiai értelemben beszélt; Goddard Hanshaw-t, a polgármestert szólították Istennek.

– Hozzájuk sem, bár a gyülekezet összehívásáról valószínűleg már hallottak. Hogyan értesíthettem volna őket az utazás során? Ezért is álltam meg itt, hogy találkozzam a vezetőitekkel, és elvigyem az üzenetüket Sehalába.

Jill ismét bólintott.

– Elfelejtettem. Hülye vagyok. Túlságosan hozzászoktam a közvetlen kommunikációhoz, aztán ez a forróság meg a fáradtság…

Más hajóban eveznek, állapította meg Larreka elnézően. A szabványos méretű hordozható adóvevők elérnék a relék egyikét, amelyekkel a földiek telepakolták a kontinens déli felét. A nagyobb távolságok leküzdéséhez azonban nagyobb adó kell, meg azok a relék, amiket a jövevények a holdakra telepítettek. Eddig még csak négy ilyen nagy teljesítményű adót építettek – végül is a Földtől az Istárig vezető elképzelhetetlenül hosszú és vékony utánpótlási vonal végén voltak–, egyet Primaverában, egyet Sehalában, egyet a Fény Városában, Haelen partjain, és egyet alig tíz éve Port Ruában. Ironikus helyzetet teremtett, hogy míg az északi féltekéről, a Sötétség háta mögül közvetlenül tárgyalhatott a Gyülekezettel – a meridián mentén tízezer kilométerről –, addig most, miközben a civilizáció központja felé tartott, adóvevője elnémult és megsüketült.

– Nem számítanak rád, igaz? – fogta meg Jill a karját. – Gyerünk, hadd szervezzem meg én a dolgokat. Szeretném hallani a híreidet.

– Miért is ne? – felelte Larreka. – De nem örülsz majd annak, amit hallasz.

Eltelt egy óra. Jill elviharzott, hogy összeszedje az említett személyeket – nagy részük a közelben dolgozott. Közben Larreka elkalauzolta harcosait Primavera egyetlen kocsmájába. Az ivóban főleg sört és bort mértek, de lehetett biliárdozni, dartozni, és ételt is szolgáltak fel. Szállást is nyújtott az ideérkező istári és földi látogatók számára, lett légyenek azok átutazók, vagy új alkalmazottak, akik hamarosan állandó lakosokká válnak. Larreka ellenőrizte, hogyan szállásolják el embereit, majd megmondta a tulajnak, hogy a fogyasztást a régi megállapodás értelmében a város számlájához írja. Nem kellett figyelmeztetnie fiait, hogy ne csináljanak botrányosan magas számlát. Jó fiúk voltak, sohasem feledkeztek meg a légió jó híréről.

Magának nem foglalt szállást. Jill két évvel azelőtt azt írta, hogy elköltözött a szüleitől, és kibérelt egy kunyhót, amiben volt egy istári módra berendezett szoba is – számtaIan embernemzedékkel ezelőttről, amikor a két faj tudósai szoros közelségben, együttműködve törekedtek egymás kölcsönös megértésére. Tehát ha nem Jillnél szállna meg, ahányszor csak a városban jár, akkor a lány valószínűleg elvágná a gégéjét. („A gégédet. Az jobban vérzik.”)

A polgármester otthona-irodája felé tartott. Egy olyan kis közösségnek, mint a Primaveráé, nem volt szüksége túl nagy kormányzati testületre. Hanshaw feladatainak nagy részét a Földdel való kapcsolattartás tette ki: hajózási társaságok, állást kereső tudósok és technikusok, a Földi Szövetség bürokratái, ha rájuk jött, hogy beleszóljanak a dolgokba, és az egyes nemzetek politikusai, akik még nagyobb bajt tudtak keverni.

A ház tipikus, az emberek által „mediterránnak” nevezett stílusban épült. Vastag, jó hőszigetelő, erős, pasztellszínű falak, hátul virágkertre nyíló terasz. Robusztus tervezés, az ablakokon acélredőnyök, aerodinamikailag tervezett heraklittető – mindez a tornádók ellen. Larreka úgy hallotta, hogy az Istár gyorsabb tengely körüli forgása miatt itt gyakoribbak és pusztítóbbak a viharok, mint a Földön

Hanshaw felesége üdvözölte, de nem csatlakozott a nappaliban tartott konferenciához. A polgármesteren és Jillen kívül Ian Sparling várta odabent. Ez épp elég volt. Ha néhány földinél több gyűlik össze, akkor elképesztő mértékű időt képesek felesleges fecsegéssel tölteni. Sparling a kimenekítési projekt főmérnöke volt, s ennélfogva kulcsember. Mellesleg igen közeli barátságban álltak Larrekával.

– Hogy s mint, idegen! – bődült el Hanshaw. A parancsnok szemében majdnem hogy sokkolóan megváltozott: megszürkült, pocakot eresztett. De még nagyon is életerősnek tűnt, és a vállveregetés helyett ragaszkodott a kézfogáshoz. – Dobd le magad – mutatott a három karosszékkel szemben a földre helyezett matracra. A közelben egy kerekes asztalon állt a polgármesteri konzol. – Mit iszol? Sört, ahogy ismerlek.

– Sört bizony – felelte Larreka. – Sok-sok nagy korsóval. – A kenyérgyökér sisakbogyóval ízesített főzetére gondolt, a földi növényekből készült ital ízét ugyanis borzalmasnak érezte. Ez persze nem állt minden földi növényre. Miután szívből jövően vállon veregették egymást Sparlinggal, erszényéből előhúzott egy pipát. – Továbbá már hét éve nem szívtam dohányfüstöt – mondta vontatottan.

A mérnök elvigyorodott, átnyújtotta neki a saját pipadohányát, majd amikor visszakapta, saját pipáját is megtömte. Nagyon magas volt – két teljes méter, így a szeme egy szintre került a Larrekáéval –, a negyvenes évei közepén járhatott. Széles vállai ellenére soványnak tűnt, csontja kiálltak az ízületeknél, nagy, göcsörtös kezével és lábaival mozdulatai esetlennek tűntek, bár mindig pontosan sikerült végrehajtania, amit eltervezett. Kiugró pofacsontok, görbe orr, mély ráncok a vékony ajkak körül, naptól és széltől cserzett bőr, rakoncátlan fekete haj, itt-ott ősz szálakkal vegyítve, dallamtalan hang, és nagy, csillogó, zöldesszürke szemek – nem sokat változott utolsó találkozásuk óta. Hanshaw-val ellentétben Sparling ugyanolyan nemtörődöm módon öltözködött, mint Jill, bár hiányzott belőle a lány természetes bája.

– Hogy van a feleséged, meg a srácok? – kérdezte Larreka.

– Ó, Rhodával nincs semmi különös – felelte. – Becky a Földön tanul – nem tudtad? Ne haragudj, Mindig is pocsék levelező voltam. Bizony, a Földön van. Tavaly elutaztam hozzá. Remekül érzi magát. – Larreka felidézte magában, hogy az emberek négy földi évenként utazhatnak haza szülőbolygójukra. Egyesek, mint például Jill, soha nem éltek ezzel a lehetőséggel, az Istárt tartották az otthonuknak, és egyáltalán nem akarózott nekivágniuk egy költséges utazásnak. Sparling viszont gyakran visszajárt, hogy bemutassa legújabb terveit, és támogatást szerezzen hozzájuk.

– Inkább a munkádra figyeltem, nem a családodra. – Larreka nem akarta megbántani a mérnököt. A katasztrófa hatásait enyhítő tevékenységek miden civilizált lény fejében elsőbbséget élveztek minden más dologgal szemben. – A te gátjaid… – Elhallgatott, látva, hogy Sparling elkomorul.

– Ez is része a problémáinknak – felelte a mérnök mereven. – Üljünk már le, és lássunk neki végre!

Olga Hanshaw behozta az italokat, majd bejelentette, hogy az ebéd egy óra múlva lesz kész. – Attól tartok, semmi különlegessel nem szolgálhatok – szabadkozott Larreka előtt. – A nyári viharok tönkretették a termést, a te népedét ugyanúgy, mint a miénkét.

– Nyugodj meg, tudjuk, hogy a ti pozíciótokban példát kell mutatnotok a mértékletességből – biztosította Jill. – De azért azt is tudjuk, hogy a Hanshaw-knak van mit a tejbe aprítaniuk.

Egyedül Sparling kuncogott föl. A lány angol nyelvű megjegyzése talán a mérnök eszébe juttatta a Földet, ahol a gyermekkorát töltötte. Jill vajon észrevette, hogy a férfi tekintete vissza-visszarebben rá?

– Tartogassuk a vicceket későbbre – intette le a polgármester. – Este talán összejön egy pókerparti. – Larreka nagyon remélte. Az oktádok során elképesztően jó pókerjátékos lett belőle, és amióta a tiszttársainak is megtanította a játékot, gyakorlásban sem szenvedett hiányt. Aztán észrevette, hogy Jill örömmel összedörzsöli a két tenyerét, amiről eszébe jutott, hogy amilyen csapnivalóan sakkozott a lány, olyan remekül kártyázott. Azóta vajon mennyit keményedett?

Hanshaw következői szavai kijózanították őket.

– Parancsnok, kellemetlen ügyben jöttél hozzánk. És attól tartok, nekünk még rosszabb híreink vannak a számodra.

Larreka megfeszült a matracon, kortyolt egy nagyot a söréből, és csak aztán szólalt meg.

– Halljuk.

– Tegnap jött az üzenet Port Ruából. Tarhanna elesett.

Larreka túlságosan haeleni volt ahhoz, hogy felkiáltson vagy káromkodjon. A pipából próbált vigaszt meríteni, mielőtt kifejezéstelen hangon megkérdezte volna:

– Részletek?

– Nincs túl sok. A bennszülöttek – a barbárokra gondolok, nem arra a néhány civilizált valennenire –, szóval a barbárok meglepetésszerűen támadtak, elfoglalták a várost, mindenkit kipateroltak, és távozása közben azt mondták a legionáriusok parancsnokának, hogy nem zsákmányra fájt a foguk, hanem beveszik magukat az erődbe.

– Az nem jó – jelentette ki Larreka rövid hallgatás után. – Nagyon, nagyon, nagyon nem jó.

Jill előrehajolt, és megsimogatta a sörényét. Mozdulatára riadt selekek ugrottak elő levelek közül, majd tértek ahhoz a feladathoz, amit az ilyen kis rovarokra rótt a természet: a sörény tisztán tartásához az élősködőktől és a piszoktól.

– Nagyon lesújtott a hír, igaz? – kérdezte a lány.

– Igen.

– De miért? Persze, tudom, hogy Tarhanna a Gyülekezet fő erőssége Valennen belsejében, Port Ruától északra… illetve csak volt. De milyen szerepe volt a kereskedésen kívül? Azt pedig mindig is tudtad, hogy a kereskedelem le fog állni, ahogy a körülmények egyre romlanak.

– Egyben katonai bázis is volt – emlékeztette Larreka. – Onnan le tudtunk csapni a banditákra, a rakoncátlankodó birtokokra, bármire. Most… – Beleszívott a pipájába, mielőtt folytatta volna. – Talán amiatt rázott meg annyira a dolog, amire utal. Tudjátok, hogy a Zera még mindig jó formában van. Tarhannának a kontinens összes barbárja ostromát is ki kellett volna állnia. De legalábbis addig nem lett volna szabad elesnie, amíg erősítést nem kap Port Ruából. Csakhogy elesett. Az ellenség pedig úgy érzi, meg tudja tartani. Ezek szerint szervezettek. Nemcsak egy portyázó csapattal van dolgunk, hanem szervezett haderővel. Sőt talán egy szövetséggel.

– Tudjátok, mit jelent ez? – kérdezte esdekelve. – A végső bizonyíték arra, amire gondoltam ugyan, de nem mertem elhinni. A banditák és kalózok egyre vakmerőbbekké váltak, egyre sikeresebb támadásokat hajtottak végre, nem olyanok voltak, mint akikkel általában meggyűlik a bajunk. A háttérből persze a katonai hírszerzés is eljuttatott hozzám egy-két információt – és most ez…

– Valaki végül mégiscsak egyesíti a barbárokat. Talán már meg is tette, és kész megszorongatni minket. Készen áll kisöpörni a Gyülekezetet Valennenből. És ez még csak a kezdet volt. Annak kellett lennie. Régen a Vándor délre űzte a kétségbeesett törzseket. Rázúdultak a civilizációra, és elpusztították azt. Most úgy tűnt, hogy a civilizációnak van esélye a túlélésre. Csakhogy valakinek sikerült úgy megszervezni a valennenieket, hogy felvehetik velünk a küzdelmet. A hosszú távú célja nem lehet más, mint a dél leigázása. Le akar gyilkolni minket, rabszolgasorba akarja dönteni a harcosainkat, ki akar túrni minket a földjeinkről, és be akar költözni a megmaradt romok közé.

– Ezért utaztam ide. Hogy megmondjam a gyűlésnek: nem vonulhatunk vissza „ideiglenesen” Valennenből, hanem bármi áron ki kell tartanunk. Erősítés kell, legalább még egy légió. Először azonban azt szeretném megkérdezni, hogy ti, itt Primaverában, milyen segítséget tudtok nyújtani. Lehet, hogy ez nem egészen a ti háborútok. De ti azért vagytok itt, hogy minél többet megtudjatok az Istárról. Ha a civilizáció elbukik, nektek sem marad túl sok időtök.

Ez volt élete leghosszabb beszéde. Még a Zera előtt sem szónokolt soha ilyen sokáig. Kétségbeesetten nyúlt a pipájáért és a söréért.

Sparling szavai villámcsapásként érték.

– Larreka, annyira fáj ezt mondanom, mint egy harmadfokú égési sérülés, de nem vagyok biztos benne, hogy tudunk segíteni. Tudod, úgy néz ki, hogy mi is háborúba keveredtünk.